Régóta nem dolgozom a hétvégén, figyelek a saját egyensúlyomra, hogy aztán hétköznap úgy tudjak másoknak adni, hogy az igazán támogató legyen. Az elmúlt hétvégén kivételt tettem, és ez az egyik szuperérzékeny ügyfelemmel közös alkalom egy fontos felismerést, és a következő gondolatokat hozta, amelyet szeretettel osztok meg veletek.

Rétegek

Amikor a kagylóba idegen anyag kerül, az sérti, irritálja a kagyló végtelenül finom puha testét, de nem tudja kilökni magából. Hogy elviselje a fájdalmat, elkezdi bevonni. Rétegről rétegre. Védekezik, és közben teremt.

Egy szuperérzékeny emberrel valami hasonló történik már gyermekkorától kezdve. A szuperérzékenység egyik jellemzője a tapasztalatok mélyebb feldolgozása, amely intenzívebb belső élményekkel járhat.

Olyan hatások is mély nyomot hagyhatnak benne, amelyek másnál talán észrevétlenül áthaladnak. Félelmeket, sebeket hurcol. Igazi, sebezhető arcát elrejti a világ elől, hiszen a tükörben, amelyet a külvilág tart felé, ő folyamatosan a másságát éli meg. Azt a másságot, amit a környezete gyakran nehezen tolerál. Apróságok. Például, hogy nehezebben hoz döntéseket, emiatt azt érzi, hogy a környezete számára az ő tempója lassú, nem elfogadható. Ergo, vele biztosan baj van, hiszen mindenki más másként működik mellette.

Nincs ereje, eszköze, hogy kidobja magából ezeket a sebeket. Nincs olyan tér, ahol megérthetné, kifejezhetné, feldolgozhatná. Ezért, hogy ne sértse, bántsa őt jobban, mint a kagyló, elkezdi bevonni. Rétegről rétegre.

Miközben kifelé tanult és felvett szerepekben működik, amelyek sokszor a jókislány, jókisfiú szerepekben megjelenő Alkalmazkodó Gyermeki én-állapothoz kapcsolódnak, gazdag belső világában elmerülve valami nagyon értékes formálódik benne.

Kincs van születőben

Tudod mi történik? Hogy ebből a belül zajló folyamatból sokáig semmi nem látszik kívülről. És jó ideig ő sem feltétlenül látja még, hogy amit magában hordoz, és „növeszt”, abból valami kincs van születőben.

Amikor egy szuperérzékeny ember végre megérti, és tanulja a saját működését, akár egyedül, akár támogatással…valami megváltozik benne. Amint képessé válik arra, hogy ne csak védekezzen, elrejtsen, alkalmazkodjon, lázadjon, megfeleljen, hanem az értés mentén tudja gyógyítani, átírni ezeket a rétegeket, akkor a gyöngy, amit túlélésből épített magában, végre láthatóvá, és megmutathatóvá válik.

Igazzá. Egyénivé. Értékké.

Nemcsak önmaga, hanem mások számára is.

Persze mindaz, amiről írtam, és aminek apropója kapcsán ez az írás megszületett, a saját belső megélésem, és az egyre szaporodó, szuperérzékeny ügyfelekkel való közös, pszichoedukatív munkafolyamat tapasztalatai. Közben tudom, hogy léteznek olyan szuperérzékenyek, akik biztonságosabb közegben, kevesebb sérüléssel érkeznek – de ők ritkábban jelennek meg nálam, a segítői térben.

Hálás vagyok minden szuperérzékeny ügyfelemért, a bátorságukért.

Kincset őrzöl, vigyázz rá!

A Kincset őrzöl, vigyázz rá! bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

Mielőtt megszólalsz…

Van egy pillanat.
Egy leheletnyi szünet, mielőtt kimondanád, amit érzel.
Mielőtt a benned feszülő hang megszólalna – a védekező, a sértett, a dühös, a régi seb által vezérelt hang.
Ebben a pillanatban eldől, ki beszél belőled.

A Gyermeki éned, aki fél, hogy nem szeretik?
A Szülői éned, aki ítél és védekezik?
Vagy a Felnőtt éned, aki képes megállni, lélegezni, és kapcsolódni a jelenhez?

A minap fültanúja voltam egy helyzetnek, ahol egyetlen mondat pillanatok alatt robbantotta be az indulatokat.
Ismerős jelenet – mindannyiunkkal előfordulhat, hogy késztetést érzünk reagálni, mielőtt még felfognánk, mi is történt bennünk.

Vannak mondatok, amelyek betalálnak. Nem tudjuk, pontosan miért, de valahol mélyen megnyomnak egy gombot.
Ilyenkor a belőlünk ösztönösen kibukó szavak már nem a jelenről szólnak – hanem a múltbeli sérelmeinkből törnek elő.

Az agy érzelmi központja, a limbikus rendszer ilyenkor átveszi az irányítást.
A testünk vészüzemmódba kapcsol: összeszorul a mellkas, gyorsul a szívverés, elönt az adrenalin.
A prefrontális kéreg, ahol a józan, empatikus, asszertív válaszaink születnek, háttérbe szorul.

Ezért van az, hogy amikor érzelmi túlfűtöttségben reagálunk, már nem tudjuk tisztán megfogalmazni a valódi szükségleteinket.
Nem kapcsolódni akarunk, hanem védeni az „igazunkat”.

A test mindig jelez.

Ha észreveszed, hogy ebben a körben vagy, állj meg egy pillanatra.
Azt szoktam mondani: először is – szájzár, és kezdj el magadban számolni.
Ha azt érzed, hogy „legszívesebben leütném, lefejelném”… akkor ne csak háromig.

Egy egyszerű, de hatékony módszer az idegrendszer megnyugtatására a 4–4–6 légzés:
lélegezz be 4 számolásig, tartsd bent 4-ig, majd fújd ki 6 számolásig.
Ismételd meg háromszor, és hagyd, hogy a tested lassan visszataláljon a biztonságba.

Innen már nem „kell” reagálnod.
Választhatsz.

A Felnőtt Én-állapotba való visszatérés

A Tranzakcióanalízis modellje szerint három fő Én-állapot működik bennünk: a Szülői, a Gyermeki és a Felnőtt.
Amikor az indulat visz, legtöbbször a múlt sérült Gyermeki része reagál – nem a tudatos, jelenlévő Én.

A Felnőtt Én-állapot az, ahol megértés születik.
Ahol nem a győzelem a cél, hanem a kapcsolat megőrzése.
És néha a legbölcsebb válasz ennyi: Rendben van, elfogadom, hogy te így látod.

Az egyéni kísérések során az elsők között szoktam edukálni a Tranzakcióanalízis Én-állapotok modelljét,
mert kivétel nélkül minden alkalommal mély felismeréseket hoz.

Amikor valaki megérti, hogy a reakciói mögött melyik Én-állapota szól,
elkezdi felismerni a mintáit – és ezzel valódi választási lehetőséget kap.

Ez az a pont, ahol a tudatosításból lassan változás lesz,
a változásból felszabadulás,
majd egy bölcsebb, kiegyensúlyozottabb ÉN.
Akinek mi magunk is szívesebben vagyunk a bőrében.

Lélekkel Nő – Pszichoedukáció a lélek útján

 

A Mielőtt megszólalsz – bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.