Azt éreztem, hogy a feladat nem egyértelmű, és nem értettem, hogy másoknak miért az. Ha innen nézem, így állok neki, ha onnan, akkor úgy. Hogyhogy a többiek nem gondolnak több variációra? És persze ilyenkor jött a már jól ismert belső monológ: akkor most velem van a baj? Miért nem jut eszembe kapásból a válasz?

Nem rendellenesség, hanem finomabb idegrendszeri hangoltság

A szuperérzékenység egy alkati adottság: egy finomabb idegrendszeri érzékenységgel és intenzív belső megéléssel járó személyiségvonás. Ahogy Elaine Aron, a témakör egyik legismertebb kutatója megfogalmazza, az érzékeny idegrendszer önmagában nem rendellenesség.

A különbség többek között az információk feldolgozásának mélységében keresendő: a szuperérzékeny ember gyakran több részletet, árnyalatot és összefüggést dolgoz fel ugyanabból a helyzetből. (Ennek öröklött összetevőjét a saját családom vonalán is meg tudom erősíteni.)

Ismerősek neked ezek a mindennapi tapasztalások?

• Ingerek a környezetből: Gyakran reagálsz sokkal érzékenyebben a hangos zajokra, erős szagokra vagy fényekre? Ha túl sokáig tartózkodsz túlingerelt helyen vagy tömegben, az gyorsan kimerít, és ingerültté válsz?
• Testi érzékenység: Lehet, hogy te is szokatlanul érzékenyen reagálsz a koffeinre (hacsak nem szokott hozzá a szervezeted). Engem például kifejezetten ingerültté és frusztrálttá tett – sok idő és megfigyelés kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ez a kávé hatása.
• Társas hangulatok: Érzékenyen rezonálsz a körülötted lévők rezdüléseire, akár át is veszed a párod vagy a gyereked feszültségét? Vagy te is amolyan „jóléti felelősnek” érzed magad, aki úgy véli: előbb mindenki mást boldoggá kell tennie ahhoz, hogy ő maga megnyugodhasson?
• Teljesítményhelyzetek: Egy versenyhelyzet, vagy akár csak az, ha figyelik, ahogyan dolgozol, blokkol? Rosszabb teljesítmény, lefagyás lép fel?

A megfelelési kényszerből a lefagyásig

Amíg nem értjük, hogyan működünk, addig ez a fajta másokhoz való méricskélés és a megfelelési vágy szinte garantált kudarcélményhez vezet. Folyamatosan ott motoszkál a kérdés: „Jó, de nekem miért nem megy ez csípőből?”

Ha jól bevéssük magunkban ezt a romboló programot, képesek vagyunk odáig fokozni, hogy már attól összeugrik a gyomrunk vagy teljesen lefagyunk, ha feltesznek egy kérdést, amire azonnal válaszolni kellene. Nem viccelek, tapasztalatból mondom: felnőttként is megéltem, hogy csak akkor tudtam magabiztosan beszélni egy témáról, ha előtte írásban lerendezhettem magamban.

Ami kívülről lassúságnak tűnik, az belül komplex munka

De tudod, mi történik valójában ilyenkor?

A szuperérzékenységhez kapcsolódó mélyebb feldolgozás miatt egyetlen információt is több szempontból vizsgálhatunk meg, és több lehetséges értelmezést is végigfuttathatunk a háttérben. Olyan apró részletek és árnyalatok is bekerülhetnek a feldolgozásba, amelyek mások számára talán kevésbé feltűnőek.

Másokhoz hasonlítva emiatt kívülről úgy tűnhet, mintha lassabb lenne az indulás – pedig belül egy sokkal komplexebb munka folyik. Mélyebben látsz, és mélyebben gondolkodsz.

A szuperérzékenységet a népesség kb. 20–30 százalékát érintő vonásként írják le. Nem egy éles kategóriáról van szó, inkább egy kontinuumról, amin mindannyian más-más ponton helyezkedünk el.

Az összefüggések keresése: a „csak úgy tudás”

Ebben a teljesítmény- és sikerorientált világban ez a belső finomhangoltság talán nem tűnik a legpraktikusabb tulajdonságnak, de hadd mondjak valamit.

Egész életemben „küzdöttem” azzal, hogy sok területen éreztem úgy: tudok dolgokat. Nem tudtam pontosan honnan, „csak úgy”.

Mivel bennem sokáig erősen jelen volt a magammal szembeni kételkedés, ez a bizonytalanság folyamatosan arra késztetett, hogy keressem a válaszokat. A mai napig ezt teszem. Valahonnan tudni vélek valamit, és addig megyek, kutatok a tudományos magyarázatok és a mélyebb megértés után, amíg a mozaik végül be nem illeszkedik a saját puzzle-formámba. (Az enyém úgy nagyjából 500.000 darabos, és még bőven akadnak benne üres helyek…)

Ez hajt: az összefüggések keresése mindenben.

Ez a bizonyos „csak úgy tudás” részben annak is köszönhető lehet, hogy mi, szuperérzékenyek rengeteg apró információt érzékelünk, tárolunk és kapcsolunk össze a háttérben anélkül, hogy ennek minden egyes lépését tudatosan követnénk.

Felismered magad benne?

Mondták már neked valaha, hogy olyan vagy, mint egy megfigyelő? Hogy nem vonódsz be azonnal egy társaságba, mert először „beszkennelsz” mindent és mindenkit magad körül?

Lehet, hogy a felhők bámulása és az olvasás mellett neked is a felnőttek beszélgetésének hallgatása volt a kedvenc elfoglaltságod gyerekként?

Szokták tőled megkérdezni – amikor csak úgy rátapintasz valami olyanra, amiről elvileg nem is lehetne információd –, hogy „ezt honnan tudtad?”

És te? Hogy vagy jelen a saját finomhangoltságoddal a mindennapokban?

A Akkor most velem van a baj? – Szuperérzékenység bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

Ismered a Borsószem királykisasszony meséjét?

Tudod, amikor a királyné húsz réteg matrac és húsz réteg pehelypaplan alá betesz egyetlen szem borsót, hogy így győződjön meg arról, hogy a herceg által választott lány valóban királykisasszony.

Lehet, hogy valakinek az jut eszébe a történet hallatán, hogy még jó, hogy ilyen csak a mesében van.

Talán az, hogy a francnak se kellene ilyen kényes nőszemély.

Én meg boldogan felszisszenek, hogy na, ugye?

Jó-jó, tudom, nem erről szól, mégis számomra ez a mese olyan szép metafora arra, hogy milyen nehéz elmagyarázni egy olyan működést, amit a másik egyszerűen nem tapasztal.

Tudod, a borsószem királykisasszony…

Nyaralunk. A második szálláshelyünk egy apartman, ahol egyik este lefekvés előtt körbejárom a lakást, behajtom az ablakok spalettáit, letakarom a Wi-Fi routert. Persze nem azért, mert fázik, hanem mert számomra zavaró, ahogyan a sötétben villog. Ekkor a férjem viccesen megjegyzi, hogy nem mindegy, csukott szemmel alszol, úgysem látod. Én pedig finoman megrebegtetve a pilláimat odaszuszogom, hogy tudod, a borsószem királykisasszony..

Ezer hasonló szituról tudnék mesélni, a nyaralásunk friss emléke kapcsán az autó légkondija a másik, ami eszembe jut. Neki melege van, nekem lefagy az arcom, és hátra kell ülnöm.. Mindkét fél számára kihívás megtalálni és megtartani az egyensúlyt.

Ha te is HSP-ként működsz, talán számodra is ismerősek az ilyen, és ehhez hasonló helyzetek. És bár viccesen vezetem fel a történetet, időnként én is mázsás súlyként nehezedő tehernek érzem megértetni a környezetemmel, a világgal.

Nem különcködni szeretnénk, nem kilógni, az elfogadást keressük.

Ma nem hozom a másik oldalt, hogy mennyi előnye van ennek az érzékenységnek, kifinomult érzékelésnek, mennyivel szebb így, ugye??

Inkább szeretnék még eggyel lejjebb menni.

Lehet, neki egyetlen borsószem is számít

Tudod, nem az a legfájdalmasabb, hogy vannak dolgok, amelyeket másképpen érzékelünk. És igen, ez gyakran félreértésekhez vezethet, mégsem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy el tudjuk-e fogadni, hogy ugyanazt a világot más idegrendszeri működéssel, másként tapasztaljuk meg.

Annyira szeretnénk, hogy lássanak, és úgy fogadjanak el bennünket, amilyenek vagyunk. Mert amikor újra és újra értetlenkedést tapasztalunk, és azt halljuk, hogy „ne legyél már ilyen érzékeny”, máris jegyet kaptunk egy csuda időutazásra, vissza a gyerekkorunkba.

De nem akárhova ám. Oh, nem.

Egyszercsak ott állunk szegény, meg nem értett, magára hagyott belső gyermekünkkel, akit oda-vissza gyógyítunk a kötődési sebeiből, a traumáiból, sémáiból, transzgenerációs terheiből, meg még ki tudja mi mindenből, és nicsak, megint újabb rovátka kerül azon élettapasztalatok sorába, ahol azt élhettük meg, hogy a világ egy félelmetes hely, amelyből mi így is, úgyis kilógunk.

Szóval arra kérlek, hogy legközelebb, ha valami olyat tapasztalsz, hogy valaki másként viselkedik, mint ami szerinted a norma, akkor kérlek, egy percre állj meg, és gondolj a mesére.

Lehet, ő is olyan ember, akinek egyetlen borsószem is számít.

A Borsószem királykisasszony – szuperérzékenység és elfogadás bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

Régóta nem dolgozom a hétvégén, figyelek a saját egyensúlyomra, hogy aztán hétköznap úgy tudjak másoknak adni, hogy az igazán támogató legyen. Az elmúlt hétvégén kivételt tettem, és ez az egyik szuperérzékeny ügyfelemmel közös alkalom egy fontos felismerést, és a következő gondolatokat hozta, amelyet szeretettel osztok meg veletek.

Rétegek

Amikor a kagylóba idegen anyag kerül, az sérti, irritálja a kagyló végtelenül finom puha testét, de nem tudja kilökni magából. Hogy elviselje a fájdalmat, elkezdi bevonni. Rétegről rétegre. Védekezik, és közben teremt.

Egy szuperérzékeny emberrel valami hasonló történik már gyermekkorától kezdve. A szuperérzékenység egyik jellemzője a tapasztalatok mélyebb feldolgozása, amely intenzívebb belső élményekkel járhat.

Olyan hatások is mély nyomot hagyhatnak benne, amelyek másnál talán észrevétlenül áthaladnak. Félelmeket, sebeket hurcol. Igazi, sebezhető arcát elrejti a világ elől, hiszen a tükörben, amelyet a külvilág tart felé, ő folyamatosan a másságát éli meg. Azt a másságot, amit a környezete gyakran nehezen tolerál. Apróságok. Például, hogy nehezebben hoz döntéseket, emiatt azt érzi, hogy a környezete számára az ő tempója lassú, nem elfogadható. Ergo, vele biztosan baj van, hiszen mindenki más másként működik mellette.

Nincs ereje, eszköze, hogy kidobja magából ezeket a sebeket. Nincs olyan tér, ahol megérthetné, kifejezhetné, feldolgozhatná. Ezért, hogy ne sértse, bántsa őt jobban, mint a kagyló, elkezdi bevonni. Rétegről rétegre.

Miközben kifelé tanult és felvett szerepekben működik, amelyek sokszor a jókislány, jókisfiú szerepekben megjelenő Alkalmazkodó Gyermeki én-állapothoz kapcsolódnak, gazdag belső világában elmerülve valami nagyon értékes formálódik benne.

Kincs van születőben

Tudod mi történik? Hogy ebből a belül zajló folyamatból sokáig semmi nem látszik kívülről. És jó ideig ő sem feltétlenül látja még, hogy amit magában hordoz, és „növeszt”, abból valami kincs van születőben.

Amikor egy szuperérzékeny ember végre megérti, és tanulja a saját működését, akár egyedül, akár támogatással…valami megváltozik benne. Amint képessé válik arra, hogy ne csak védekezzen, elrejtsen, alkalmazkodjon, lázadjon, megfeleljen, hanem az értés mentén tudja gyógyítani, átírni ezeket a rétegeket, akkor a gyöngy, amit túlélésből épített magában, végre láthatóvá, és megmutathatóvá válik.

Igazzá. Egyénivé. Értékké.

Nemcsak önmaga, hanem mások számára is.

Persze mindaz, amiről írtam, és aminek apropója kapcsán ez az írás megszületett, a saját belső megélésem, és az egyre szaporodó, szuperérzékeny ügyfelekkel való közös, pszichoedukatív munkafolyamat tapasztalatai. Közben tudom, hogy léteznek olyan szuperérzékenyek, akik biztonságosabb közegben, kevesebb sérüléssel érkeznek – de ők ritkábban jelennek meg nálam, a segítői térben.

Hálás vagyok minden szuperérzékeny ügyfelemért, a bátorságukért.

Kincset őrzöl, vigyázz rá!

A Kincset őrzöl, vigyázz rá! bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

Érezted már valaha, hogy amikor rendetlenség van körülötted, és végignézel az egyes tárgyakon, mintha mázsás súlyként telepedne rád egyfajta bénult fáradtság? Azt veszed észre, hogy a korábbi stabilitás helyét belső feszültség és kimerültség veszi át.

Amikor a környezetedben rendetlenség van, és/vagy rendszeresen új dolgok jelennek meg – esetleg úgy, hogy azok bekerülése nem a te döntésed, – az olyan, mintha az otthonod egyszerre elveszítené a biztonságos, megnyugtató funkcióját.

Amikor a környezet túl sok ingert ad

A szuperérzékenység egyik jellemzője a környezeti ingerek fokozott érzékelése és mélyebb feldolgozása. Ezért egy szuperérzékeny ember érzékenyebben reagálhat a környezet változásaira és könnyebben túlterhelődhet a sok egyidejű ingertől. PubMed

Számára a helyüket vesztett tárgyak, a folyamatosan beáramló tárgyi ingerek azt üzenhetik: nincs megállás, állandó készültségben kell lenni.

És itt nem kell nagy dolgokra gondolni. Ezt a folyamatos mentális terhelést okozhatják akár az étkezőasztalon otthagyott, nem oda való tárgyak, vagy a lakás különböző pontjain szanaszét hagyott holmik, cipők, stb.

A szuperérzékeny idegrendszer számára valami, ami nincs a helyén – vagy aminek a zsúfoltság miatt talán már nincs is helye – fokozott mentális terhelést, állandó döntési feladatot és fáradást jelenthet.

És ez nem túlérzékenység, nem túlreagálás.

A fokozott környezeti érzékenység a szenzoros feldolgozási érzékenység része, és együtt járhat azzal, hogy bizonyos környezetek megterhelőbbek számunkra. PubMed

Ez egy számára túlintenzív, zsúfolt környezetre adott reakció lehet, ahol egyszerre van jelen a kontrollvesztés, a kiszámíthatatlanság és a lezáratlanság érzése.

A működés átalakítása

Ilyenkor gyakran azt gondoljuk, hogy a megoldás a még gyakoribb rendrakás, vagy az alkalmazkodás további fokozása, pedig sokszor nem ez a valódi irány.

Érdemesebb ilyenkor magát a működést átalakítani.

Például lehet megállapodást kötni arra, hogy mitől, mikor tekinthető egy tér „kész” állapotúnak. Az étkezőasztalos példánál maradva, ez lehet akár az asztal 80%-os elpakoltsági szintje.

Vagy ha az egyik fél működése inkább gyűjtögető, halmozó – mert számára ez jelenti a biztonságot -, akkor meg lehet állapodni abban, hogy új tárgyak csak akkor kerülnek a közös térbe, ha azoknak előre definiált helyük van.

Idegrendszeri biztonság a közös térben

Amikor megértjük, hogy itt nem pusztán a rendről van itt szó, hanem egy idegrendszeri biztonságról, könnyebben tudjuk a családunk felé is kommunikálni az érzéseinket, szükségleteinket, és tudunk olyan közös megoldást keresni, amiben figyelemmel tudunk lenni egymásra.

Számomra ez a valódi változás kulcsa.

Neked mi jut eszedbe a fenti sorok kapcsán?

Van hasonló tapasztalatod – akár az egyik, akár a másik oldalról?

Nem vagy egyedül.

A Rendszer(etet) – szuperérzékenyen bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

A természet harmóniája

Emlékszel még arra az érzésre, amikor gyermekként egy virágos mezőn sétálva valami különös béke és öröm töltött el?
A természet harmóniája ilyenkor szinte körülölel: színek, illatok és formák egysége, amely minden érzékünket megérinti.

Az alpesi túrák is ilyen pillanatokat adnak.
A Schneeberg 1800 méteres magasságában kisfiammal sétálva láttuk, ahogy a felhők leereszkednek közénk. Kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy nem lehet rájuk „felugrani”, de kárpótlásul felfedeztük: a felhők, amik közt éppen jártunk, semmihez sem hasonlítható virágillatot árasztottak.

„A szín: élet. Színek nélkül halott lenne a világ.
És amiként a kimondott szónak színes ragyogást kölcsönöz a hangzás,
úgy ad a szín egy formának lélekkel teli zengést.”
— Johannes Itten

A színek hatnak ránk.
Érzéseket és reakciókat váltanak ki, befolyásolják a hangulatunkat, a döntéseinket, sőt a testünk működését is.
Nőként te is biztosan érezted már, hogy vannak napok, amikor egy bizonyos szín hívogat a gardróbból – és ha magadra öltöd, máris energikusabbnak, derűsebbnek, kiegyensúlyozottabbnak érzed magad.

A zöld szín a béke, a nyugalom és a harmónia megtestesítője.
Enyhíti a szorongást, oldja a stresszt, és a depresszió tüneteit is képes enyhíteni.
A növekedés, az élet és a megújulás szimbóluma.
Ezért találkozhatunk vele mindenhol, ahol az egészség, az egyensúly vagy a természetesség értékként jelenik meg.

A zöld biztonságot sugároz – megnyugtatja az elmét, és segít visszatalálni a belső középpontunkhoz.
Ha magadra öltöd, vagy körülveszed magad vele, a természethez való kapcsolódás, az egyensúly és a belső béke rezgéseit erősíti benned.

Legyen színekben gazdag, csodás napod!
Engedd, hogy a zöld harmóniája átjárja a lelkedet. 

Fedezd fel a sorozat további részeit is: A titkok színe – lila

A A természet a legcsodálatosabb művész – a nyugalmat árasztó zöld bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

Mielőtt megszólalsz…

Van egy pillanat.
Egy leheletnyi szünet, mielőtt kimondanád, amit érzel.
Mielőtt a benned feszülő hang megszólalna – a védekező, a sértett, a dühös, a régi seb által vezérelt hang.
Ebben a pillanatban eldől, ki beszél belőled.

A Gyermeki éned, aki fél, hogy nem szeretik?
A Szülői éned, aki ítél és védekezik?
Vagy a Felnőtt éned, aki képes megállni, lélegezni, és kapcsolódni a jelenhez?

A minap fültanúja voltam egy helyzetnek, ahol egyetlen mondat pillanatok alatt robbantotta be az indulatokat.
Ismerős jelenet – mindannyiunkkal előfordulhat, hogy késztetést érzünk reagálni, mielőtt még felfognánk, mi is történt bennünk.

Vannak mondatok, amelyek betalálnak. Nem tudjuk, pontosan miért, de valahol mélyen megnyomnak egy gombot.
Ilyenkor a belőlünk ösztönösen kibukó szavak már nem a jelenről szólnak – hanem a múltbeli sérelmeinkből törnek elő.

Az agy érzelmi központja, a limbikus rendszer ilyenkor átveszi az irányítást.
A testünk vészüzemmódba kapcsol: összeszorul a mellkas, gyorsul a szívverés, elönt az adrenalin.
A prefrontális kéreg, ahol a józan, empatikus, asszertív válaszaink születnek, háttérbe szorul.

Ezért van az, hogy amikor érzelmi túlfűtöttségben reagálunk, már nem tudjuk tisztán megfogalmazni a valódi szükségleteinket.
Nem kapcsolódni akarunk, hanem védeni az „igazunkat”.

A test mindig jelez.

Ha észreveszed, hogy ebben a körben vagy, állj meg egy pillanatra.
Azt szoktam mondani: először is – szájzár, és kezdj el magadban számolni.
Ha azt érzed, hogy „legszívesebben leütném, lefejelném”… akkor ne csak háromig.

Egy egyszerű, de hatékony módszer az idegrendszer megnyugtatására a 4–4–6 légzés:
lélegezz be 4 számolásig, tartsd bent 4-ig, majd fújd ki 6 számolásig.
Ismételd meg háromszor, és hagyd, hogy a tested lassan visszataláljon a biztonságba.

Innen már nem „kell” reagálnod.
Választhatsz.

A Felnőtt Én-állapotba való visszatérés

A Tranzakcióanalízis modellje szerint három fő Én-állapot működik bennünk: a Szülői, a Gyermeki és a Felnőtt.
Amikor az indulat visz, legtöbbször a múlt sérült Gyermeki része reagál – nem a tudatos, jelenlévő Én.

A Felnőtt Én-állapot az, ahol megértés születik.
Ahol nem a győzelem a cél, hanem a kapcsolat megőrzése.
És néha a legbölcsebb válasz ennyi: Rendben van, elfogadom, hogy te így látod.

Az egyéni kísérések során az elsők között szoktam edukálni a Tranzakcióanalízis Én-állapotok modelljét,
mert kivétel nélkül minden alkalommal mély felismeréseket hoz.

Amikor valaki megérti, hogy a reakciói mögött melyik Én-állapota szól,
elkezdi felismerni a mintáit – és ezzel valódi választási lehetőséget kap.

Ez az a pont, ahol a tudatosításból lassan változás lesz,
a változásból felszabadulás,
majd egy bölcsebb, kiegyensúlyozottabb ÉN.
Akinek mi magunk is szívesebben vagyunk a bőrében.

Lélekkel Nő – Pszichoedukáció a lélek útján

 

A Mielőtt megszólalsz – bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

A „nőciség” nem korfüggő. Amikor megtanulod elfogadni, és szeretni önmagadat, onnantól jó NŐ vagy. Ez sugárzik belőled, a mosolyodból, a gesztusaidból, a kommunikációdból. Néhány éve, amikor az akkor tizennyolc éves, gyönyörű nagylányom elsorolta, hogy mi mindennel elégedetlen magán eszembe jutott, hogy ennyi idősen bizony engem is nagyon foglalkoztatott, hogy de jó lenne, ha kék szemű lennék, babaarcú, és természetesen az alakomon is bőven találtam kifogásolni valót.. Amikor sikerült eljutnom odáig, hogy megtanultam magamat szeretni, és elfogadni, egy sor pozitív változást hozott az életemben. Képes voltam az előnyös tulajdonságaimra fókuszálni, a „hibáim” egyszer csak eltörpültek.  Idővel megtanultam más szemmel tekinteni magamra: észrevenni, mi az, ami szép és egyedi bennem, és ösztönösen azokhoz a színekhez nyúlni, amelyek ezt kiemelik.

A piros szín izgalmas, ott van benne az életigenlés,  vágy, szenvedély és erő. Ez a szín aktivál, ébreszt, mozgásba hoz, figyelmet kér. Sokaknál erős, bátorító érzetet kelt; ha túl sok, feszültséget is hozhat. A kulcs a saját pirosod megtalálása: az az árnyalat, amely nem elnyel, hanem felemel.

Ha kicsit az évszaktípusok vonalán kalandozunk, az ősz és tél típusú hölgyek különösen ragyognak a megfelelő pirosban: mély, telt, gazdag tónusokban, amelyek a magabiztosságot erősítik. De valójában minden nőben ott él ez az energia – csak meg kell engednünk, hogy megmutatkozzon.

Tipp a napra:
Ha ma erőt, lendületet vagy önbizalmat keresel, viselj valami pirosat – akár csak egy rúzst, sálat vagy kiegészítőt. A piros nem csupán a szenvedély színe: az életben-lét bátorságáé is

A Szeretek Nő lenni – az izgalmas piros bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

Van egy lila cipőm.
Igazi kézműves darab, puha és finom. Amikor először megláttam, valami ellenállhatatlanul megérintett benne – ez a halvány lila lágyság egy pillanat alatt megnyitott bennem valamit, ami a női lélek mélységéhez tartozik. Évekig alig-alig vettem fel, inkább csak gyönyörködtem benne, mígnem egyszer azt éreztem, hogy a cipő és én – megértünk egymásra.  Ahányszor belebújok, minden alkalommal ugyanazt az érzést kelti bennem: misztikus, különleges, nőies.

A színekhez kapcsolódó érzelmek mélyen, az ösztönök szintjén gyökereznek bennünk.
A rövidebb hullámhosszú színek – mint a lila – feldolgozásához kevesebb energia szükséges, ezért ez a szín megnyugtatja az elmét és az idegrendszert.
A lila a harmónia színe: egyensúlyt teremt a piros dinamizmusa és a kék nyugalma között.

A lilát gyakran társítják a gyógyításhoz, szolgálathoz és spirituális fejlődéshez.
Aki vonzódik hozzá, sokszor érzékeny, intuitív, belülről irányított lélek.
A szín szeretete támogatja a szellemi ébredést és az önmagunkkal való mélyebb kapcsolódást.  A lila testesíti meg a harmóniát a piros dinamizmusa és a kék nyugalma között.

Misztikus, megfoghatatlan, és épp ettől varázslatos.
A sötétebb tónusok királyi, méltóságteljes hatást keltenek, míg a világos árnyalatok inkább romantikusak, álmodozók.
A lila a gazdagság, bölcsesség, jólét és spiritualitás színe – egyszerre szól a földi és a transzcendens világokról.

---

 

Te hogyan viszonyulsz a lilához?
Megnyugtat, inspirál, vagy különlegessé tesz?
Talán itt az ideje, hogy meghallgasd, mit súg neked ez a titokzatos szín.

A A titkok színe – lila bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

 

„Érintsd meg a lelkem, ne csak a testem.”
– Tapolyai Emőke

Mélyen belém égtek ezek a szavak.
Talán azért, mert annyira egyszerűek, és mégis tűpontosak.

Amíg a két lélek között távolság van, hiába az érintés – az a bizonyos távolság megmarad.
Az az érintés nem lesz valódi.

Amíg nem érzem magam érzelmileg biztonságban a másik mellett,
addig a lelkem is zárva marad.

„Amikor egy férfi csak testben közeledik a nőhöz, olyankor a nő tárgyiasítva érzi magát.
Ha jól akarjuk szeretni a másikat, akkor nem a testen keresztül kell hozzá közeledni, nem a test érintését kell megtanulni, hanem a lélekkel való találkozást.”
– Tapolyai Emőke

Talán számodra is ismerősek ezek az érzések:

– Nem ért meg engem.
– Nem látja, ki vagyok.
– Mintha idegenek lennénk egymásnak.
– Észre sem venné, ha nem lennék itt.
– Idegesít a jelenléte.
– Mintha nem is egy nyelvet beszélnénk.

Ezek a mondatok nem a test hiányáról szólnak,
hanem az érzelmi kapcsolódás hiányáról.

Amikor sértetten visszahúzódunk.

Amikor egymásra mutogatunk.

Amikor a játszmák során belecsúszunk az áldozat és a bűnbak szerepébe.

Amikor nem vesszük észre, hogy a gyermekkorban elsajátított (lázadó gyermeki-én) viselkedésminták béklyóiban vergődünk – ott nem lehet kapcsolódni.

Ott nincs tere az intimitásnak.

Pedig a valódi intimitás ott kezdődik, hogy kíváncsi vagyok a másik lelkére, és megmutatom a sajátomat is. Azt a részemet, amit senki másnak nem adok.

„Amikor veled beszélgetek,
tudom, hogy a szavaim benned jó helyen lesznek.”
– Tapolyai Emőke

Amit a lelkemből adok, azzal kíméletesen bánsz, arra kincsként vigyázol.
Nem élsz vissza vele.
Nem alázol meg.
Nem kerekedsz fölém.

És ha már csak csend van köztünk. 
Ha már csak vád, elvárás és visszahúzódás maradt…
– talán épp ott lenne a helye ennek a kérdésnek:

„Vajon mindazt, amit tőle várok…
én megadom neki?”

A kapcsolódás ott kezdődik,
hogy hajlandó vagyok megmutatni a lelkem.

Elfogadom magam.
Megtanulom magam jól szeretni.
Nem a másiktól várom, hogy betöltse az űrt bennem.
Tisztában vagyok az érzéseim mögötti szükségletekkel, nem vetítem azokat a másikra.

Megmutatom a lelkem.
És kíváncsi vagyok a másikéra. Befogadom azt.

Ebben a lelki közelségben teremtődik meg az az intim, megtartó, gyógyító tér,
amit annyira keresünk.

Lehet, hogy te már sokszor odaadtad magad, lecsupaszítottad a lelked – és a másik mégsem tudott veled kapcsolódni. Tudd, hogy nem vagy egyedül.

Ez az írás nem akar kész válaszokat adni, inkább hívás, hogy kérdéseket tehess fel magadnak: 
– hol vagy most ebben a kapcsolódásban, érzed-e, hogy látnak, tisztelettel fogadják-e azt, amit adsz?
És ha ez nincs , akkor mit tehetek  önmagamért?
Csendesen, őszintén, szeretettel.

(Kép: Drazen Zigic / Freepik)

A Lélektől a testig – a valódi kapcsolódás mélysége bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.

Nem kell tökéletesen, de szeretetből jöjjön –
Erőszakmentes kommunikáció a hétköznapokban.

Van, amikor egy mondat megérint bennünk valamit.
Egy szó, egy hangsúly, egy reakció – amire megsértődünk, visszahúzódunk, indulatosan válaszolunk… 

És közben azt érezzük:
„A másik nem ért meg engem.”

És csak nézünk egymásra, nem értjük, hogyan lett ebből megint vita.
Pedig ugyanazt a nyelvet beszéljük, mégsem ugyanazt halljuk.

A konfliktusaink jelentős része nem abból fakad, hogy rosszat akarunk a másiknak.
Hanem abból, hogy nem tanultuk meg jól, „zsiráffüllel” hallani egymást.
Nem tanultunk meg a másik szavai mögé figyelni – és a saját érzéseinkről, szükségleteinkről tisztán, szerethető módon beszélni.

Nem tanultuk meg azt a nyelvet, ami a szavak mögött lakik: az érzések és szükségletek nyelvét.

Talán számodra is ismerős lehet az alábbi családi helyzet:

Vasárnap este van, készül a vacsora, és csak annyit kérsz a gyermekedtől/párodtól:
„Kérlek, pakold el az asztalról a dolgaidat, hogy meg tudjunk teríteni.”

A válasz: „Mindjárt.”
Semmi nem történik.
Másodszorra már emeltebb hang jön:
„Nem tudnád egyszer megcsinálni elsőre, amit kérek?”

A másik válasza: hallgatás.

Ő lehet, hogy azt hallotta: „megint elégedetlen vagy velem.”
Te meg azt érezted: „amit kérek, az nem fontos.”

Mindketten mást hallottatok – és egyikőtök sem azt, amit valójában mondani akart.

 Ugyanez a helyzet „zsiráfnyelven” – az erőszakmentes kommunikáció 4 lépése szerint:

Megfigyelés (ítélkezés nélkül):
„Amikor látom, hogy az asztalon még ott vannak a dolgaid, és már majdnem kész a vacsora…”

Érzés (saját érzésem):
„…feszültté válok, mert úgy érzem, egyedül maradok a feladattal.”

Szükséglet (ami mögötte van):
„Szükségem lenne arra, hogy együtt teremtsük meg az esték nyugalmát.”

Kérés (nem követelés):
„El tudnád most pakolni a dolgaidat az asztalról, hogy együtt le tudjunk ülni vacsorázni?”

Ha még mindig ellenállás jön:
Tudom, hogy este van, és már te is fáradt vagy.  
Mit gondolsz, belefér, hogy most elpakolsz, vagy jó lenne még 5 perc, és utána?

Ilyenkor nem utasítást adsz, hanem kapcsolódsz, és sokszor éppen ez nyitja meg a másikat.

Ez a fajta EMK-párbeszéd  gyakorolható – akár hibázva is. Nem tökéletességet vár, hanem jelenlétet, őszinteséget, odafigyelést.

Gondolatébresztő kérdések – belső munkához:

• Mikor fordult elő veled legutóbb, hogy valaki mondata mélyebben megérintett, mint kellett volna?
• Milyen érzés lenne, ha legközelebb nem védekezve, hanem kapcsolódva tudnál válaszolni?
• Melyik lépést a legnehezebb gyakorolni számodra az EMK négy eleme közül?

Ha mélyebben is érdekel az erőszakmentes kommunikáció…

Ezeket a könyveket magam is ajánlani szoktam az ügyfeleimnek – különböző típusú olvasókhoz más-más formában tud kapcsolódni ez a téma:

• Marshall B. Rosenberg: Szavaink ablakok, vagy falak
  A hivatalosabb, strukturáltabb stílust kedvelőknek – az EMK alapműve, mély és átfogó megértést ad.
• Rambala Éva: Az erőszakmentes kommunikáció alapjai
  Rövidebb, könnyebben befogadható formában, a gyakorlat felől közelítve.
• Serena Rust: Erőszakmentes kommunikáció
  Lendületes, humoros stílusban – annak, aki gyorsan, élvezetesen szeret tanulni.

Ez a megközelítés tanulható. Én is tanulom.
És ahogy gyakorlom, újra meg újra megtapasztalom:
amikor nem tökéletesnek akarok tűnni, hanem kapcsolódni –
akkor valódi, szeretetteljes találkozás születik.

A Ne tökéletes, hanem szerethető legyen – Erőszakmentes kommunikáció a hétköznapokban bejegyzés először LechnerKrisztina-én jelent meg.