Ismered a Borsószem királykisasszony meséjét?

Tudod, amikor a királyné húsz réteg matrac és húsz réteg pehelypaplan alá betesz egyetlen szem borsót, hogy így győződjön meg arról, hogy a herceg által választott lány valóban királykisasszony.

Lehet, hogy valakinek az jut eszébe a történet hallatán, hogy még jó, hogy ilyen csak a mesében van.

Talán az, hogy a francnak se kellene ilyen kényes nőszemély.

Én meg boldogan felszisszenek, hogy na, ugye?

Jó-jó, tudom, nem erről szól, mégis számomra ez a mese olyan szép metafora arra, hogy milyen nehéz elmagyarázni egy olyan működést, amit a másik egyszerűen nem tapasztal.

Tudod, a borsószem királykisasszony…

Nyaralunk. A második szálláshelyünk egy apartman, ahol egyik este lefekvés előtt körbejárom a lakást, behajtom az ablakok spalettáit, letakarom a Wi-Fi routert. Persze nem azért, mert fázik, hanem mert számomra zavaró, ahogyan a sötétben villog. Ekkor a férjem viccesen megjegyzi, hogy nem mindegy, csukott szemmel alszol, úgysem látod. Én pedig finoman megrebegtetve a pilláimat odaszuszogom, hogy tudod, a borsószem királykisasszony..

Ezer hasonló szituról tudnék mesélni, a nyaralásunk friss emléke kapcsán az autó légkondija a másik, ami eszembe jut. Neki melege van, nekem lefagy az arcom, és hátra kell ülnöm.. Mindkét fél számára kihívás megtalálni és megtartani az egyensúlyt.

Ha te is HSP-ként működsz, talán számodra is ismerősek az ilyen, és ehhez hasonló helyzetek. És bár viccesen vezetem fel a történetet, időnként én is mázsás súlyként nehezedő tehernek érzem megértetni a környezetemmel, a világgal.

Nem különcködni szeretnénk, nem kilógni, az elfogadást keressük.

Ma nem hozom a másik oldalt, hogy mennyi előnye van ennek az érzékenységnek, kifinomult érzékelésnek, mennyivel szebb így, ugye??

Inkább szeretnék még eggyel lejjebb menni.

Lehet, neki egyetlen borsószem is számít

Tudod, nem az a legfájdalmasabb, hogy vannak dolgok, amelyeket másképpen érzékelünk. És igen, ez gyakran félreértésekhez vezethet, mégsem az a kérdés, hogy kinek van igaza, hanem hogy el tudjuk-e fogadni, hogy ugyanazt a világot más idegrendszeri működéssel, másként tapasztaljuk meg.

Annyira szeretnénk, hogy lássanak, és úgy fogadjanak el bennünket, amilyenek vagyunk. Mert amikor újra és újra értetlenkedést tapasztalunk, és azt halljuk, hogy „ne legyél már ilyen érzékeny”, máris jegyet kaptunk egy csuda időutazásra, vissza a gyerekkorunkba.

De nem akárhova ám. Oh, nem.

Egyszercsak ott állunk szegény, meg nem értett, magára hagyott belső gyermekünkkel, akit oda-vissza gyógyítunk a kötődési sebeiből, a traumáiból, sémáiból, transzgenerációs terheiből, meg még ki tudja mi mindenből, és nicsak, megint újabb rovátka kerül azon élettapasztalatok sorába, ahol azt élhettük meg, hogy a világ egy félelmetes hely, amelyből mi így is, úgyis kilógunk.

Szóval arra kérlek, hogy legközelebb, ha valami olyat tapasztalsz, hogy valaki másként viselkedik, mint ami szerinted a norma, akkor kérlek, egy percre állj meg, és gondolj a mesére.

Lehet, ő is olyan ember, akinek egyetlen borsószem is számít.